Ennyi kis Fiatot ritkán lát egyben magyar ember, bár közelebbről megnézve, a dömping fele ott Steyr-Puchokból áll – ami nagyon nem Fiat -, némelyik lángköpősre tuningolva. Aztán ott vannak a BMW 700-asok, az MG-k, a japán furcsaságok, az átlátszóságig reszelt Abarth-ok annyi hűtővel, hogy az ember nem győzi számolni őket, no meg a motorok. Laverdák, Ducatik, Guzzik, ikerdugattyús Puchok és persze körülbelül ezer Vespa mindenféle korból, méretből, színből. Weissenkirchen a tavasz első nagy veterános ünnepe.
1990 óta járok ide. Az volt az év, amikor Imre Gergő barátom – akivel a Pálos u. 1 alatt aktívan puchoztunk a parkolóban – előjött az ötlettel, hogy ki kéne menni Krems mellé, mert valami osztrák ismerősön át eljutott a fülébe, hogy tartanak ott valami versenyt, ahol sok a „Stejer”. Ő így mondta, én mindig puchoztam ezeket. A sok Puch pedig nekünk, kettőnknek akkor a mennyországot jelentette.
Gergő egy kombi 700C-t próbált nagy erőkkel és szerény sikerekkel életben tartani (az azóta is megvan neki, bár még az a kevés régi fénye is megkopott, most már el is adná néhány százasért), én a BKV-kék 500D-met újítgattam fel (CR-04-32 volt a rendszáma, fehér volt belül, azóta keresem, hova tűnhetett el), hogy nyárra működő autó legyen, vettünk közösen bontásra roncsot is, tehát úgy éreztük, benne mozgunk a témában.
Nem volt még internet, azt se tudtuk, pontosan hol és mikor van a verseny, s mit várhatunk ott, ha kimegyünk. Akkoriban sokkal meseszerűbb, bizonytalanabb, kevésbé kézzelfogható volt a világ, pláne, ha külföldről volt szó. De a homályos infók alapján apám Nissan Sunny-jával egy szombaton azért csak kimentünk Kremsbe, vittük a Fiatokat tuningoló Molnár Attila barátomat is, kerestünk valami szállást, s mászkáltunk egyet az estében.
Akkor az még úgy zajlott, hogy a versenyzők egy része már előtte való este Kremsben éjszakázott, ezért az egész város tele volt Puchokkal, Fiatokkal, Minikkel, dörögtek a sportkipufogók, mi meg ájuldoztunk. Mesevilágba csöppentünk, mert Magyarországon az öreg autókat akkor az elszórtan az utca szélén rohadó púpos Wartburgok és Skoda Octaviák, az állólámpás Merci-taxik, a merkuros importból életben maradt Bogarak, illetve a friss roncsimport-hullám odakozmált legalsó rétegében beérkező, porhanyós Alfetták, Ritmók és Golf I-esek képviselték. De ilyen… Ilyet sose láttunk.
Másnap reggel térkép alapján elindultunk a Duna mellett a kábé tizenöt kilométerre levő, bortermelő falucskába, Weissenkirchenbe, mert azt tudtuk, hogy ott lesz a verseny. Ahol sok öreg járművet láttunk egyben, leparkoltunk. Az volt életem első ízelítője abból, milyen is a tömény oldtimerezés, az programozott fel arra, amit ma is próbálok vinni. Több száz autó és motorkerékpár ácsorgott a Dunától merőlegesen a hegynek vezető, kacskaringós, szőlők között vezető útszakasz két oldalán, csak végiggyalogolni köztük fél órába telt, fel, a startig.
Olyan dolgokat láttam ott, amikről nem is hittem, hogy létezhetnek: ültetett, rommá reszelt Harry Potter-féle Ford Anglia 105E-t (J. K. Rowling még bő hét évre volt attól, hogy megírja az első kötetet), Hoover porszívó fejéhez hasonlatos, négykerekű (és mint később kiderült, már akkor pokoli ritka és über drága, amúgy meg felettébb erős) Messerschmitt Kabinenroller Tiger 500-ast, a régi Abarth-versenyautókhoz hasonló, de azoknál még parányibb, gyönyörű Steyr-Puch 700 imp versenykupét…
Tátottuk a szánkat, nem hittünk a szemünknek, a nyál halkan tottyanva az aszfalton, sűrű cseppekben hagyta el alsó ajkainkat.
És persze ott voltak a Puchok. Én addig csak az előre nyíló ajtós, szárnyas emblémás fajtát láttam (amit Európa-kasznisnak hív a bennfentes), de itt voltak libakergető ajtósok fura, nagy hátsó szélvédős tetővel (később megtudtam, azok a „kontyosok”), voltak szemlátomást még régebbi, tévémaszkos, végig vászontetős változatok, illetve borzasztó lámpákkal és krómokkal elcsúfított, D L feliratot viselő furcsaságok is.
No meg a TR-ek, amikről előtte csak hallomásból szereztem hírt. Szélesített lemezkerekeken (a legendás Moser-felnik), sportkormánnyal, olyan kipufogóval, ami csak akkor látszott, ha hátul aláhasaltál a kocsinak. Négy rövid cső, messze bent a lengőtengelyek vonalában, a hozzájuk vezető csőrendszer pedig a disznó gyomrából vágás után kiömlő belekre emlékeztetett. Csak acélból. Akkor hallottam először – Monte Carlo. Azóta tudom, ez a hangolt hegyi kipufogórendszer neve, s valószínűleg Sobieslaw Zasada monte carló-i kategóriagyőztes Puchja alatt volt olyan, 1966-ban.
Odabent is mások voltak ezek az autók, mert például a visszafelé forgó sebességmérőjük (minden igazi Puché ilyen, csak a kombié nem, mert abban másfajta váltó van) nem 120-ig, hanem 160-ig volt skálázva, középen pedig további három órát hordtak – fordulatszámmérőt, olajnyomás-mérőt, olajhőmérőt. Némelyikben kagylóülés és teljes bukócső-ketrec is lakott. Azonnal szerelembe estem velük, pláne, amikor meghallottam a hörgő, kemény, semmivel össze nem téveszthető, agresszív hangjukat. Kilométerekről megismerni egy Monte Carlo-kipufogós TR Puchot, ha jön felfelé a hegyoldalban. Dübörög, morog, hörög, sivít, mindezt egyszerre.
A motorokkal akkor nem is foglalkoztam, mert épp leszokóban voltam róluk, a Simsonomat is akkortájt adtam el Bódy Zolinak. Igen, a carclassicses Bódi Zolinak, neki. 1990 táján még nagyon fiatal srác volt, még a fehér Caprija se volt meg. Francba, hogy nem fotóztam, pedig Weissenkirchenben a motorok talán még sokkal érdekesebbek, mint az autók, de erre csak később jöttem rá. És sajnos minden évben változik a kínálat – amit egyszer látsz, egyáltalán nem valószínű, hogy bármikor megismétlődik.
Miután kellően kiálmélkodtunk magunkat, s már a startvonalig értünk, vettünk egy óvatos sört, és a meredek úton – a legtöbb autóban kettesnél nem lehet itt feljebb kapcsolni, próbáltam sajáttal – vagy fél órát caplattunk fel, a hegynek, hogy találjunk egy megfelelő kilátópontot, ahonnan belátjuk az eksnt.
Némi próba, mellé, próba, mellé után azt a hajtűkanyart találtuk meg, ahová azóta is mindig visszajárok, s ahol láttam már olyan teperést, hogy meg is pördült a csávó a Puch 650 TR-rel. Az Erste Österreichische Kleinwagen Klub szervezésében a nyolcvanas évek eleje óta megtartott Seiberer Bergpreis – ez az esemény hivatalos neve – menete a következő: benevezel (tizenéve néztem legutóbb, autóra akkor olyan 12 ezer forintra jött ki a belépő), beállsz a starthoz 9-re, 10 után elindítanak, hegymenetben futsz egy időt, majd délután 2-re visszajössz, 3-kor elstartolsz és megpróbálod hajszálpontosan ugyanazt az időt teljesíteni. Akinek a két ideje a legközelebb esik egymáshoz, az kapja a serleget.
A taktika innentől már logikus: délelőtt a versenyzők nem túl gyorsan lezavarnak egy menetet (legalább is azok, akik komolyan veszik a nyerést és nem csak a show és a lezárt útszakasz miatt érkeztek), majd a délutáni futamon az elejét gyorsan teszik meg, hogy a táv felétől lassú tempóban, a beérkezési időpontot kicentizve tudják befejezni a versenyt.
Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 32 éve járok vissza ide, ezt kimondani is szörnyű. Eleinte azzal mentem, amivel, és akivel lehetett, hogy osztozzunk a benzinpénzen és a pályamatricán, aztán 1999-ben már a saját, szürke Alfa Giulia 1300TI-mmel zúztunk ki. Akkor kezdett igazi íze lenni a dolognak.
Később lett nagymotoros jogsim, újra rákaptam a motorozás hangulatára, s hosszú időre alapvetően baráti motoros programmá alakult át a weissenkircheni túra – eleinte csak Karesz és Józsi barátaimmal, hármasban tekertünk ki, később aztán mind többen csatlakoztak, volt olyan év, hogy tizenhárom motorral mentünk. Sose szeretném még egyszer megismételni, egy ekkora motoros konvoj – szörnyű. És a szerencsétlen autósok, akik nem bírnak megelőzni… Nem, nem kellett ez nekünk, onnantól szűkebbre vettük a csapatot.
Aztán, amikor gyerekeink lettek, először a Bálintot vittük ki másfél évesen a feleségem akkori, bugyikék állólámpás Mercijével – ma is megvan a videó, amikor a futam után a pici Bálint odamegy egy piros Puch kilincséhez és rángatni kezdi, s közben hajtogatja – „utazni, kisautóval, utazni”. Akkor megígértem neki, hogy nemsokára lesz nekünk is kis Puchunk, és utazunk majd vele. Hiszen az az autó, ami most a garázsban áll, már akkor is megvolt, csak még ennél is kevésbé egyben… Hát, az az ígéret nem jött össze.
Összejött viszont a túra a másik apró autónkkal, a Bianchival 2012 áprilisában, amikor már Norbi, a kisebbik fiam is megvolt. Akkor éreztem először, hogy rendes, a dolgok ízét érző, az események módját megadó európai polgárként érkezem a versenyre – érdekes, odaillő autóval, családdal. Szuper élmény volt.
Én magam soha nem szerettem volna az indulók között látni magamat, nézőként ugyanis sokkal többet lát az ember, ha pedig cudar az idő, mindig dönthet úgy, hogy a délutáni futamot otthagyja. Ha már egyszer befizette a pénzt, már nehezebben szánja rá magát erre… De azért volt, hogy ott voltam résztvevőként, kétszer is. Mindkét alkalommal Szabó Gyuri barátom jóvoltából.
Egyszer én képviseltem a szervizcsapatot (azaz segítettem le- és feltolni a motort a Ford Taunus-Transitból és –ba), amikor a Gilera Sport Rossájával indult.
Másodszor pedig mitfárerként ülhettem a tökéletesre restaurált Lancia Fulvia Coupé-jában. Élmény volt, de inkább az autó miatt, mert az időjárás gonoszsága történelmi magasságokba hágott: lent, a startnál fekete volt az ég, ömlött az eső, eleve csak a jelentkezők kétharmada volt jelen, de mire felértünk a csúcsra, már a hó is esett. Vissza se tértünk a második futamra.
Nálam már 32 év történelme van az eseménynek, úgy érzem magam, mint aki hazamegy oda. Megismerem a visszajáró versenyzőket – az okkersárga kombi Opel Kadett B-t, ami már az első adag képemen is ott szerepel, mostanra pedig már a sárvédőívein időközben megjelent fekete szegély alatt is elkezdett bugyogni a festék. A fehér, duplacsöves hátsó kipufogódobbal és ronda, küllős utánzatú dísztárcsákkal felszerelt Skoda Felicia kabriót, amit mindig egy szakállas, testes, szalmakalapos ember vezet, s mely autót jó pár évvel ezelőtt a kék egy egészen szörnyű árnyalatára fényezték át. Az ARBÖ-feliratú 1200-as Bogarat és a Pannenhilfe-design sárga autóklubos Puchot.
Idén is úgy terveztük, kimegyünk. Nagy esemény lett volna, mert januárban – amikor szervezni kezdtük az évünket – úgy tudtuk még, hogy Bálint április elejére megszerzi az A2-es jogsit, tudod, amit régen A korlátozottnak hívtak. A szuper egyetemi vizsgáinak örömére felajánlottam, hogy kölcsönadok neki annyi pénzt, hogy még januárban, amikor olcsó, venni tudjon magának egy nagyobb motort a CB125T Hondánál. Ezt akkor meg is tette, le is szervizelte, friss vizsgát is tett rá. A szezonra szuperül felkészített CB500-as azóta, egész pontosan három és fél hónapja várja a garázsban, hogy Bálint ráüljön és elhúzzon vele a naplementébe.
Csak ezt a tervünket az SOS motoros iskola, vagyis – nem akarok igazságtalan lenni – az iskola (ilyenkor az ember arra gondol, hogy tragikusan rosszul sikerült egy névadás ez) egyik motoros oktatója nem akarta, hogy megvalósuljon, pedig Bálint nagyon is időben beiratkozott a különbözeti vizsgára, s március közepére lett is vezetésre időpontja. Nem nagy cucc, három alkalomról lett volna szó. Aztán az oktató koronavírusos lett, kimaradt két hét, akkor még reménykedtünk, hogy nyilván gyorsan próbálja majd betenni a koraiak közé, s meglesz az az új kategória április végéig, de hiába gyógyult meg a jóember, a fiam időpontja végül nem két hetet csúszott, hanem sokkal többet. „Május elejére tudok megint időpontot adni” – mondta.
A fiam még fiatal, végtelenül jóindulatú, nem gondolt rosszra, nekem viszont bevillant, hogy a csávó nyilván nem akarta a konfliktust az áprilisra már beírt tanítványaival, ezért ahelyett, hogy az egész beosztását eltolta volna, ahogy logikus lenne, inkább azokat a pechvogeleket, akik pont az ő betegségének az idejére estek, a lista végére baszta át. Ezzel megfelezte a magyarázkodós konfliktusok számát, az pedig, hogy valaki, aki azért jelentkezett korán, mert fontos lett volna számára a jogosítvány, arra gondolom, vállat vont – egyéni szoc. prob. Megjegyzem, most májusnak már nemhogy az eleje, de a közepe van, a fiam pedig hetek óta naponta próbálja felhívni a jóembert, aki egy ideje már nem is hitegeti, hanem egyszerűen kinyomja a telefont. Képtelenség bárhogyan kommunikálni vele. SMS-ekre se reagál. Az én zsebemben ilyenkor nem egyszerűen kinyílik, hanem már eleve vérbe áztatva pattan ki a bicska pengéje. Pofátlanság és suttyóság. Szívtelenség is, de kitalálhatok még néhány jelzőt, ami tökéletesen illeszkedik az emberre és a helyzetre.
Közben én is vettem egy motort, egy Cagiva Gran Canyont. Olcsón, de ismert hibákkal, Gábor, az eladó nem hallgatott el semmit. Én hülye, pedig nem néztem utána annak, mekkora probléma lehet a felsoroltak közül az egyik, a „kicsit ereszt a tank”. Nos, a poliamid tankok rendbe rakására az E5-ös benzin megjelenése óta nincs ismert és garantált gyógymód. Szokás ragasztgatni, hegesztgetni, mindenfélét. Csak jó nem akar lenni.
A Cagiva full-full-fullos rendbe tétele után (új szíjak, új olajak, szelephézagok, új gumik, új belsők, új első villa, új szinteres fékbetétek, újrahúzott nyereg, rendbe tett elektromosság, lefestett csomagtartó-konzol és részben a váz) nekiláttam a csöpögés megoldásának. Mire április közepe lett, már ott tartottam, hogy csak szivárgott. Ha elég gyorsan megyek, és nem hagyok benne sokat a nap végére, ezzel már el tudok menni Ausztriába – döntöttem. Csak a tankolásokat kell pontosan kiszámolni, véltem. Félig késznek nyilvánítottam a helyzetet és a motort.
No meg, Kati Ducati Monster M600-asát is gatyába rázta nekünk Gál Pepe, aki eddig tűzoltó volt, de elege lett a megbecsülés hiányából és 2022-vel kezdve visszatért a motorszereléshez. A feleségemé az egyik első gép volt, amit a takaros kis műhelyében fogadott. Épp ideje volt ránézni a Ducatira, mert én csak olajat cseréltem rajta az utóbbi négy évben meg átnéztem néha, hogy minden működik-e, de egy Ducati ennyi időnként azért akkor is kéri a ránézést és a mélyebb beletúrást, ha csak keveset használják. Karbik most felújítva, új szíjak, új olajak, minden belőve – Pepe jó munkát végzett, a kis fekete szörny őrületesen jó lett.
A mi hármasunk mellé jött volna Lacus barátom és Piros, a felesége az ő újabb Monsterükön, illetve Endre barátom és barátnője, Anikó a Ducati Multistrada 1000-esen. A szállásokat illik jó előre lefoglalni, tehát március második felében már megvolt az is… aztán alakultak kicsit a dolgok.
Az ugye, hamar elkezdett derengeni, hogy Bálintnak, akárhogy is küzd a süket és felhívhatatlan oktatói mobiltelefonnal vívott harcban, nem lesz meg a jogsija. Mivel Kati Ducati Monsterének a nyerge hátul lejt, azon meg meglehetősen fárasztó utasként utazni. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy Bálint mögöttem ül majd a Cagiván – mert ő a nagyobb és nehezebb, Norbit pedig az anyja a Bálint kényelmes nyereggel szerelt Honda CB500-asán hozza.
Gyakorlásképpen el is mentünk egy próbára Katival (volt összesen vagy tíz kilométer, mert sose jut időnk semmire), azt mondta, menni fog. Bizakodva néztünk a hétvége elébe. Nekem még beesett egy Alfa Romeo Tonale-utam, amiről a tervezett Ausztriába indulás előtti éjjelen jöttem meg, de nálam ez a normális.
Egy csütörtök hajnalban indultam volna a Tonale bemutatójára, ezért már szerda este kellett összepakolnunk, pénteken, az utam után már nem lett volna rá időnk. Addigra Endrétől, igazából csak úgy mandinerből, teljesen véletlenül megtudtam, hogy eszük ágában sincs motorral jönni, mert a kabrió 320i-t jobb alternatívának látják. Lacus beteget jelentett az utolsó pillanatban, ezért a Csikós család magára maradt a nagy motorozásával. És még Kati is elkezdett sunyítani. „Láttad az időjárás-jelentést a hétvégére?” – dobta be. Bajt szimatoltam. „Nem, miért, esni fog?” – vágtam rá, az lottóötös szelvény számait biztosan előre ismerő Uri Geller stílusában. „Háááát… nem kicsit”
Oké, eldőlt, autóval kellett mennünk. Négyszemélyes veteránunk (Bálint egy ideje mással már nem hajlandó jönni, igaza van) pedig csak egy van, ami Ausztria-képes – a frissen fényezett, felpolírozott, kitakarított, csapágycserén és karbihangoláson túlesett, új vevőre váró Alfa Bertone. Álmomban se gondoltam, hogy még egyszer bárhova megyünk vele, mielőtt eladom, de azok után, hogy alaposan cserben hagyva éreztem magamat a motoros terveimmel (és sokadszorra is megfordult a fejemben, hogy felhagyok az egésszel, vagy ha nem, innentől akkor is kizárólag egyedül járok majd motorozni), kellett egy kis gyógyír. Az Alfa pedig az egyik legjobb gyógyír a férfiak bajaira.
Tehát a Bertonével mentünk, négyen, ahogy már megszoktuk tavaly, a monegliai úton. Győrben összeszedtük az Endrééket, nagyot kanyarogtunk Herzogenburgig, ahol a szállásunk volt. Ott aztán adódott egy nagy séta, zaba, sör, másnap talán az átlagosnál kissé nehezebb fejjel, de majdnem időben elindultunk Weissenkirchen in der Wachau felé.
Ambivalens érzések kavarogtak bennem: januárban ezt a pillanatot még úgy képzeltem, hogy öt motorral, diadalmasan, afféle hippi csapatként érkezünk majd, letámasztjuk a gépeket, megropogtatjuk a derekunkat, majd nyakunkba vesszük a hegyet, ahogy szoktuk.
Ehelyett kisebb létszámban, két autóval estünk be – húsz éve a seggemet vertem volna a földhöz, ha ilyen a belépőnk, de azóta már sokat tágítottam a horizonton, s ez az Alfa nemhogy a magny-cours-i versenypályát, de a baloccói Alfa-próbapályát, az egész Cinque Terrét és a Comói-tó környékét, illetve Aresét, az Alfa múzeumot is megjárta – utóbbit kétszer. Ezekhez képest Weissenkirchen kispálya, ide motorral kellett volna… Mindegy, jó volt azért ez így is.
A gyerekek olyan rég voltak itt – Bálint tíz, Norbi hétéves volt -, hogy már alig emlékeztek valamire. A nagyobbik ráadásul közben, ha nem is veteránautó-őrült, de motorrajongó lett, s ahogy már parkolás után egy Ducati Pantah beindításába botlottunk, majd elhúzott utána egy kéthengeres Laverda, neki meglett a napja. Amúgy titokban azt várta, hogy legyen egy Benelli Sei (tudod, a Honda CB500 vázba épített, másfél Honda-blokkból hathengeresített, hetvenes évekbeli japán csoda) is az indulók között, én próbáltam türelemre inteni, hogy ne vegyen rá mérget, mert olyat eddig csak egyszer láttam itt, az nem gyakori vendég.
Idén viszont megint volt Tiger 500-as szuper-Kabinenroller, sőt, a kettő közül az egyik Austin Ulster is eljött, ami az ide járásom óta előfordult eddig a felfutón. Ez az a piros autó volt, amivel egy csaj – bár most már egyre kevésbé csaj, ezért még inkább jobban becsülendő, hogy még mindig hajtja az öreg, húszas évekbeli versenyautót – évtizedek óta indul itt is, de más versenyeken is.
A kocsi évről évre változik, egy csomó minden egyre lepusztultabb rajta, de közben meg új cuccok is felkerülnek rá, látszik, hogy él, használatban van, ettől pedig van egy megfoghatatlan gépi szépsége. Bemondták az erejét is – most az eredeti 16 (vagy 13, szériától függ) lóerővel szemben 50-nél tart.
De volt rommá tuningolt, 750-es Zasztinak kinéző Abarth 1000 TC. Faberakásos csomagtartójú Morris Minor Traveller. Egy furcsa, szerintem házi építésű, VW Kaiserstlautern nevű kupé (sose láttam még, de jól nézett ki). Meg egy épített Ascona 400i.
És persze itt volt az a pár is, akik évről-évre elhoznak valami Daihatsu-furcsaságot – jöttek már Ferozával, pár éve egy Compagnóval érkeztek, most pedig egy 1977-es, bogárhátú Charmant-t hoztak el. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen autó előfordult Európában – gyerekkoromban láttam mondjuk jó párat Tokióban, de jobbkormányosan.
No meg, a motorok, a királytengelyes Ducatik, a húszas évekbeli Indian Scout, és – micsoda mázli – elhoztak egy Benelli Sei-t is. Bálint ragyogott az örömtől, szerintem a telefonján azóta kicsit homorú az üveg az exponáló gomb táján.
Letelepedtünk a starthoz, bele a füstbe, a bemondó osztrák dialektusának ordításába, és elmerültünk az elstartoló gépek technicolor látványában. Őrületes élmény ám ez. Eszembe jutott, hány barátot hoztam már ide, ezt megnézni. Az amúgy mélységesen bölcsész Bojtár Peti barátomat, Ács Tibit, aki nagyon sokáig vette a levegőt, hogy belelépjen a veteránozás hidegnek tűnő patakjába.
Ja, Littner Zsoltit is, aki alapvetően nem rajong a kicsi autókért, a motorokért pedig egyáltalán nem, de Weissenkirchen őt is elkapta. No meg Pista is eljött ide már többször is, Sipi barátunk szintén… Ja, ez a verseny már az életem része. Imádom.
Aztán ebédre átmentünk a szomszédos Dürnsteinbe, ami csak egy kis pötty a Wachauban, de tudja azt, amit Szentendre, ha ugyan nem többet. Ebédeltünk, búcsúztunk Endrééktől, akiknek másnap már munka volt, mi meg visszatértünk a pályára, s felmásztunk a kanyarhoz.
Ehhez érdemes már a start előtt egy órával ott lenni, ugyanis a szakaszt elég hamar lezárják, onnantól pedig a pályabírók lezavarják a csámborgókat az aszfaltról. Máshol meg nem lehet felmenni, mert a szőlők között vezető gyalogutak magánterületen vezetnek, komoly bírság jár érte, ha valaki ott letör, eltép valamit, s amúgy is mind zsákutca. De mi megoldottuk még időben, lihegve, de letelepedtünk.
Nem tudom, kinek volt a legjobb akkor. Katinak, aki eldőlt és a meleg napon aludt egy jóízűt, Norbinak, aki szokás szerint végigjátszotta az egész időt a telefonján, Bálintnak, aki egyszerre nézte a Forma-1-et, s néha, a zajosabb járműveknél az élő versenyt is, vagy nekem, aki videóztam és ujjongtam egyszerre. Lényeg, hogy mindenki megtalálta a számítását.
Délután még csaptunk egy fagyizást Melkben, este jött a vacsora Herzogenburgban, másnap egy túra Mariazellbe… Soha rosszabb hétvégét, tényleg.
Mivel az úton több fotó készült, mint amennyi betűt a képek közé lehet tömni, ezért most kivételesen ide a cikk végére még biggyesztek néhány kattintásnyi színes foltot. Csak az íze kedvéért. Ha pedig jövőre eljönnétek, keressétek a seiberer.at honlapot, ott lesznek a részletek.
Csikós Zsolt
