Az Autobianchi A112 még nem is a hetvenes, hanem a hatvanas évek szülötte. Project X1/2 néven már az évtized közepén megfogalmazódott a koncepciója, autó pedig 1969-re lett belőle. Nem is akármilyen.
Az Autobianchi annyira rég elfeledett gyártó, hogy muszáj elmesélnem a sztoriját. Eduardo Bianchi kerékpárkészítéssel kezdte a járműipart 1885-ben, cége azóta is létezik és ezzel a legrégebbi, ma is létező biciklimárka. Aztán Bianchi elkezdett motorokkal foglalkozni a XX. század elején – nem is rosszakkal -, majd a harmincas években már autót is gyártott. Nem sokáig, mert jött a háború, a márkanév gyökerei pedig nem nyúltak kellően mélyre az autósok lelkében ahhoz, hogy a békeidő eljöttével egykönnyen fel lehessen támasztani. Maradt a kerékpár és a motorkerékpár.
De a Bianchi cégnél volt egy igazgató, akinek az ötvenes évek közepére beékelődött az ötlet – mindenképpen újra kellene éleszteni a Bianchit, mint autógyártót. Lobbi tevékenysége nyomán, a Fiat és a Pirelli partnerségével, a három cég egyenlő részesedéssel létrehozta az Autobianchi márkát. Mivel hármójuk közül csak a Fiat gyártott autókat, ezért az Autobianchikat jobb híján luxuskivitelű Fiatokként pozicionálták.
Első közös modelljük az akkor vadonatúj Fiat 500 alapjait felhasználó, kabrió-limuzin felépítésű Autobianchi Bianchina Transformabile lett, amely gazdagabb díszítésével, kicsit jobb felszereltségével (akkoriban az efféle alatt a benzinszint-jelzőt, a kétszínű fényezést kellett érteni) drágább is lett – 15%-kal többért adták a hasonló 500-as Fiatnál. Később a Bianchinából készült zárt tetős, négyüléses, családi Quattroposti modell (Fantozzi autója), teljes kabrió (Eden Roc néven), kombi (a Panoramica), illetve furgon is.
1958-ra az Autobianchi teljesen a Fiat tulajdonába vándorolt át, a kis cég pedig az anyamárka kísérleti bárányává vált. Először Stellina néven elkészítette az első műanyag karosszériás olasz kabriót (Fiat 600 alapokon), majd úgy alakult, hogy a Fiat első fronthajtásos autóját is Autobianchiként próbálták ki.
Ez az 1964-es Primula volt az első, igazán modern elsőkerekes típus az autótörténelemben, hiszen előtte csak a Minibe tették keresztbe a négyhengeres motort. Ott ügyetlenebbül, a motor alá, azzal közös olajtérbe szerelték a váltót, ami sem a tömegközéppontnak, sem az áramvonalasságnak (az egység nagyon magas lett), sem a kenésnek nem tett jót (hiszen a motor egész másfajta olajat kér, mint a váltó), nem véletlen, hogy egyetlen mai, vagy akár harminc évvel ezelőtti másik autó nem követte ezt a receptet.
Illetve a DKW-nak is volt hasonló, már a motor mellé tett váltós rendszere, de ott a váltó és a féltengelycsuklók konstrukciója miatt nem tudtak szélesebb blokkot bepasszírozni két hengernél. Mielőtt valaki szólna, hogy Trabant!, Trabant!, csak megjegyzem, hogy az technika-örökségileg DKW.
Mire a Primula megjelent, már sok más autógyártó pedzegette ezt a fronthajtás-témát, de jellemzően hosszmotorral oldották meg a problémát. Azt a fantasztikus gépészet-csomagolási módot, ahogy a Skoda Fabiától a Volvo XC90-esig szinte minden mai elsőkerekes autó felépül, a Primulánál találta ki a Fiat, a többiek csak lekoppintották. A Primula a viszonylag magas ára és a relatíve ismeretlen neve ellenére egészen sikeres lett Olaszországban, ezért az Autobianchi következőnek eggyel feljebb lőtt: elkészítette a nagyobb A111-est, amely a 124-es Fiat motorját alkalmazva már a 128-as Fiat méretét és technikáját vetítette előre. Ám a Fiat-rendszerű elsőkerekes építést így sem a Primula vagy az A111 révén ismerte meg a világ. Az a feladat a 128-as Fiatra, illetve egy másik Autobianchira hárult.
A cég legnagyobb dobása – és a mai autóhoz értő többség számára az egyetlen ismert modellje – az A112-es volt. A Fiat érezte már külföld irányából a nyomást: az 1959-ben megjelent, de igazán csak 62-63 táján (ám akkor nagyon) divatossá váló Mini épp az olaszok legérzékenyebb bütykére lépett. A népautósra.
Kellett nekik is egy mini. Egy Mini. Egy jó Mini. A fejlesztés alatt álló, (az volt az első igazi, saját elsőkerekes Fiat) 128-as padlólemezét megszabdalva, de a Fiat 850-es jóval korszerűtlenebb, nyomórudas motorját felhasználva építettek egy apró, de az angol Mininél azért hajszálnyival nagyobb, egyszerre vagány és elegáns elsőkerekes autócskát, amelynek ráadásul a hátsó szélvédővel együtt felnyíló csomagtér-ajtaja volt. Ilyet 1969-ben csak az Austin A40 és a Renault R16 tudott (az R4/R6 nem ér, azok kvázi kombik). Ez az Autobianchi-féle mini lett az A112.
A 3,2 méter hosszú autót talán még a Mininél is jobb volt vezetni, hiszen a korszerűbb hajtáslánc-elrendezés miatt a tömegközéppontja lejjebb került, az átgondoltabb általános felépítés miatt a kormány tengelye sem a függőlegest közelítette, hanem autószerűbben, laposabban futott, s mivel 13 colos kerekeket használtak rajta, ezért előre befért a tárcsafék is. Brutálisan modern cuccot alkottak.
A 903 köbcentis, amúgy vagy negyven éven át különféle modellekben felbukkanó, legendás, 110-es kódú blokk aztán a gyártás végéig, 1986-ig az A112-ben maradt. Eleinte 42 lóerősnek írták, aztán minden látható műszaki változtatás nélkül (valószínűleg csak alaposan újramérték) 1971-től 47 lóerős lett. Ugyanebben az évben az A112E verzió váltója ötfokozatú lett, s megjelent egy sportos kivitel is: Carlo Abarth műhelyében 58 lóerőre lehelték fel a motort, s pár egyéb változtatással ez lett az A112 Abarth.
Az eredetileg kifejezetten paprikás, pörgős motorral szerelt kisautó, ahogy a hatvanas évek „dobd el a hajam”-hangulata elkopott, lassanként szintén elvesztette zabolátlanságát. A hetvenes évek második felére már magasabbra tették a tetejét (ezzel együtt az üvegek is feljebb nyúltak), hosszabb lett a bele szerelt váltók áttételezése (egy adag sziporkát elvéve, de csökkentve a zajt és a fogyasztást), majd 1982-ben megjelent az A112-esen a Lancia név – először csak a svájci és svéd, később pedig minden piacon.
Aztán nyolc széria és 1,2 millió legyártott példány után, 1986-ban az A112 átadta a helyét a Panda alapjaira tett Lancia Y10-nek. Nem mellesleg – a Fiat történetének egyik legjobb és legsikeresebb autója, a 127-es modell igazából egy Autobianchi A112-es volt, kicsit hosszabb padlólemezzel, magasabb karosszériával, egyedi, Pio Manzú-rajzolta Fiat-formával.
Hogy az Autobianchi név mikor tűnt el? Hát, akadtak még korai, belpiacos Lancia Y10-ek, amelyeken stilizált A betűs jelvény volt, de a kilencvenes évekre már csak a múlt hieroglifája lett a márka.
