Mostanában szinte megszokhattuk már, hogy szinte nem telik el úgy hét, hogy ne jelenjen meg egye-egy újabb szuper-sportkocsi a nagy gyártók vagy a kis manufaktúrák kínálatában. Bár a mostani trend új, mégsem példa nélküli az autóipar történetében: a ’70-es évek elején és a ’80-as évek végén is volt már egy-egy ilyen dömping a brutális erejű gépekből. Mindkettő produkált olyan autókat, amelyek mára szinte történelmi jelentőségre tettek szert, vagy kis túlzással legendássá váltak. De szép számmal akadtak olyanok is, amelyek a nagyratörő tervek ellenére saját dugájukba dőlve múltak ki. Íme egy kis összeállítás ezekből!
Monteverdi Hai (1970)
A hatvanas években nagy lendületben volt a svájci Monteverdi, így a hullám tetején egy Chrysler HEMI-motoros, V9-as, 450 erős szuper-sportkocsival akartak előrukkolni. Ez lett volna a Hai – de az 1970-ben bemutatott autó összeszerelési minősége és részmegoldásai nem voltak túl meggyőzők. Így mindössze két példány készült belőle. Nem ez volt a cég első buktája…
Panther 6 (1977)
Hat kerekéről kapta típusnevét az igencsak érdekes Panther-modell. A Forma-1-ben sikerrel alkalmazott (de éppen a megoldás esztétikailag kifogásolható volta miatt gyorsan ki is ebrudált) megoldás remek tapadást kínált. Szükség is volt rá, hiszen a kabrió egy 8,2 literes Cadillac-motort álmodtak bele, amelynek segítségével akár 330 km/h-ás sebességgel is képes volt száguldani. Mármint állítólag – mert aligha valószínű, hogy az összesen legyártott két példány bármelyikével is vállalkozott volna a tulajdonosa ilyen eszeveszett száguldásba kezdeni.
Vector W8 (1977)
Jó sokat kellett várni arra, hogy az 1977-ben bemutatott Wector szuper-sportkocsi piacra kerüljön, hiszen az első eladó példány 1991-ben jelent meg belőle. Bár menetteljesítményei nem voltak lebecsülendők, hiszen 600 lóerős V8-as motorjával akár 320 km/h-val is mehetett, de 14 év alatt elavult a formavilág, a kilencvenes években már nm volt divat az élekkel rajzolt karosszéria, csupán 14 példány készült belőle.
Aston Martin Bulldog (1979)
Olykor a legnagyobbak is tévednek – ezt bizonyítja az Aston Martin Bulldog példája. Az 1977-ben bemutatott, 700 lóerős biturbós V8-as motorral hajtott gép úgy festett, mintha Bertone szemétbe hajított tervei közül kukázta volna ki valaki. Ráadásul a cég éppen akkor cserélt gazdát – és az új tulajdonos még a bölcsőben végzett a mostohagyerekkel. Csak egyetlen példány készült belőle.
Nissan Mid-4 (1985)
A nyolcvanas évek végén kezdődő, a kilencvenes években kiteljesedő japán sportkocsi-hullám egyik korai véget ért modellje a Nissan középmotoros, négykerékhajtású terve. A 200SX-re (és a korabeli Toyota MR2-re) hasonlító orr-résszel tervezett, 4,5 literes V8-as motorral hajtott brutális utcai versenyautó meg sem élte a sorozatgyártást.
Cizeta V16 (1989)
Egy igencsak izmos, 560 lóerős V16-os motorral mutatkozott be 1989-ben az állítólag 330 km/h végsebességre képes Cizeta V16T. Az első értékesített példányra három évet kellett várni, de mire beindult volna az autó gyártása, addigra a projektet finanszírozó zenei producer, Giorgio Moroder elvesztette érdeklődését.
Maserati Chubasco (1990)
A koronás olasz márka első kísérlete egy szuper-sportkocsi sorozatgyártására kudarcba fulladt. Az 1990-ben bemutatott Chubasco az akkori Shamal 3,2 literes, biturbós motorjának 420 lóerős változatát kapta volna meg. Az eredeti elképzelések szerint 450 példány készült volna – de végül egy sem készült belőle, mivel túlságosan drága lett volna az előállítása.
Yamaha OX99-11 (1992)
A motorkerékpárjairól híres japán cég a nyolcvanas évek végén komolyan érdekelt volt a Forma-1-ben is, eleinte a Zakspeed, majd a Brabham csapatnak szállított motort. (Később pedig a Tyrrellnek.) Ezt a konstrukciót szerették volna egy utcai autóban is hasznosítani – így terveztek köré egy karosszériát. Ez lett az OX99-11, amelyet egymillió dolláros áron szerettek volna értékesíteni. Akkoriban egy jobb Ferrariért is „csak” 250 ezer dollárt kértek, így lehet fogalmunk róla, mennyire elrugaszkodott árat kalkuláltak saját csodájuknak a japánok. Nem csoda, hogy a projekt összedőlt.
Volkswagen W12 (1998)
Volt idő, amikor a VW még hitt benne, hogy saját nevén sikeres lehet új területeken is. A W12-es motoron már jó ideje dolgoztak (aztán a Phantomban be is vetették), és amikor már látszott, hogy remek erőforrásuk lesz, terveztek hozzá egy saját szuper-sportkocsit. Hivatalosan a közönség reakciójától tették függővé a gyártását, és bár mindenki oda volt érte, csak annyi történt, hogy egy roadster-verziót is bemutattak belőle. Aztán a cégcsoportnál rájöttek, hogy rendelkeznek éppen elég saját szuper-sportkocsis márkájuk van, inkább azok dolga ilyen brutális gépek gyártása, így hát dobták a tervet.
Lariki Fulgura (2002)
Először a 2002-es genfi autószalonon jelent meg a Lariki egy szuper-sportkocsi mintapéldányával – majd 2005-ig minden évben újabb és újabb verzióval álltak elő, mielőtt leálltak volna a dolog erőltetésével. A Fulgura 350 km/h végsebességgel száguldott volna négy turbófeltöltővel ellátott V12-es, hatliteres, 680 lóerős Mercedes motorjával. A projekt összeomlásának prózai egyszerű oka volt: senki sem rendelt a félmillió dolláros, ismeretlen nevű csodából.
