Adott a 40-es években egy újra és különlegesre vágyó tervező, na meg egy jóval visszafogottabb és konzervatívabb gyártó. A két véglet csatározásából született meg a Morris Minor, mely hosszú évekig az angol autóipar egyik legsikeresebb terméke volt.
A Minor ötlete már 1941-ben felmerült a Morris-vezér, Lord Nuffield fejében, mert bár gyárai kizárólag a hadiipar számára termelhettek, tudta, hogy a békeidő meghozza majd az autóvásárlási kedvet, ő meg csak ott áll majd a rémesen elavult Morris 8-cal a szalonban. Egy fiatal és rendkívül ígéretes futómű-tervező mérnökre, Alec Issigonisra bízta az új autó kigondolását. Issigonis már akkor is Issigonis volt, tehát mindent elvetett, amit ép ésszel elvethetett a konzervatív autógyártási ismeretekből. Hogy autójának helykihasználása a legjobb legyen, a kerekeket eltolta a bódé sarkaiba, amennyire csak bírta, s olyan kicsire vette azokat, amekkorákat addig nem látott az angol ipar. Nem, nem a Miniről van most szó, bár a mánia hasonló – itt még közel húsz évvel korábban járunk, s ez még a Morris Minor, az említett kicsi kerekek pedig 14 hüvelykesek voltak, azaz egy teljes mérettel kisebbek, mint amit akkor a helyi ipar előállított.
Mélyen a kocsi orrába tett boxermotor, a helytakarékosságot szintén jobban szolgáló, torziós rugózás, független felfüggesztés mind a négy keréken – ötletei a sztratoszférát nyaldosták. Ám főnöke, Lord Nuffield konzervatív csávó volt, a háború után amúgy sem hevert túl sok pénz szerteszét autók tervezésére és új ötletek megvalósítására, ezért alaposan megnyirbálta Issigonis ötleteit. A Minor – amelyet kis híján Mosquitónak neveztek el – végül egy harmincas évek elején (tehát akkor már közel húsz éve) tervezett, oldalt szelepelt, 917 köbcentis, soros négyhengeres, 27,5 lóerős Morris-motorral jelent meg, hátul merev hidas lett, ott elvetették a torziós rugózást, helyette hosszanti laprugókat kapott, s – horribile dictu – még a maszk mögé elrejthető fényszórókat is fix lámpák váltották fel.
A Morris vezérkara által nem kicsit legyűrt Issigonisnak azért még maradt ereje hadakozni – nem tetszettek neki az autó végső arányai, ezért az utolsó pillanatban, hosszában betoldatott tíz centimétert a szélességébe. Az addigra elkészült lökhárítókba is mindbe be kellett tenni emiatt egy tizenkét centis, festett illesztődarabot, a padlólemezbe pedig a kardánalagút két oldalán egy-egy ötcentis sávot kellett behegeszteni… Issigonis se volt mindig észnél.
A végső Minor azonban, pláne meg akkortól, hogy később a vagány, modernebb, felül szelepelt Austin-blokkokat megkapta, nagyon jó kocsi lett, 3,7 méteres hosszához képest kivételes helykínálattal, úttartással, szuper precíz kormányzással, váltóval, könnyű fenntarthatósággal. Nem véletlen talán, hogy szinte az összes brit autóvezető-iskola ilyeneket tartott gyakorló autónak. Bár közben 1959-ben megjelent Issigonis másik, még sokkal szenzációsabb alkotása, a Mini, a Minor még tizenkét évig (ha a kombikat is belevesszük), azaz 1971-ig gyártásban maradt. Összesen 1,6 millió készült belőle, s készítették még Írországban, illetve Új-Zélandon is.
